Időpont, orvos, konzultáció, ici-pici petezsák látható, kis Babszem Jankó.

Hát szia!

Már az első pillanattól kezdve beszéltem a fiamhoz, mint valami foci meccsen a kommentátor, minden passzról, lesről, gólról és kiállításról is tudósítottam. Mindig elmondtam a kis békának, hogy hova megyünk, kivel találkozunk, tehát mindent megosztottam vele, hogy mi fog velünk aznap történni. Minden érzésemet elmondtam neki, persze érezte is, de azért én attól még jobban éreztem magam, ha még ezeket szóban is megerősítettem. Fontosnak tartottam, hogy az első pillanattól kezdve építsem a kapcsolatunkat. Csak reméltem, hogy ennek a jövőben sok hozáadott értéke lesz és jelentem lett is. Nagyon különleges kapcsolat van közöttünk, egy különleges összhang, amit úgy érzem, hogy ennek köszönhetünk. Ez a szoros kötelék a szülés során is rengeteget segített, szinte minden mozdulatunk összhangban volt a vajúdás során.

A babák mindent éreznek, a boldogságot, a szeretetet, a kétségeket, a félelmeket. Amikor áldott állapotban vagyunk a negatív érzelmeken mindig dolgozni kell, hogy ne maradjunk benne túl sokáig, hogy ne szokja meg, ne vegye át a babánk őket. Amikor a pocakunkban van egy kis pici tökmag, akkor  még inkább felelősek vagyunk a gondolainkért és az érzelmeinkért, hiszen valaki mást is "fertőzünk" velük.

Találtam egy klassz baba-mama meditációt - meg fogom veletek osztani - amit igyekeztem minden nap elvégezni. Volt, hogy a kutyák is segítettek. A 12.hét végéig lazán álltam a dolgokhoz, biztosítottam a kis békát affelől, hogy az Ő döntése, hogy velünk marad-e vagy sem, és gyakran elmondtam neki, hogy szeretem és tiszteletben tartom a döntését bármi is legyen az.

Életem legzaklatottabb, egyben a legboldogabb 12 hete volt ez. Gyakran éreztem úgy magam, mintha egy átmulatott éjszaka után próbálnék magamhoz térni, ahol a másnaposság végeláthatatlan. Az érzés az, amikor annyira émelyegsz, hogy inkább alszol, de már az alvás is fáj.  

"Húzzátok le a redőnyt, maradjatok csendben és senki sem kapcsolhatja fel a villanyt, mert biztos belehalok, de sanszos, hogy tömegverekedést csinálok egyedül..." Közben bárhol és bármikor elaludtam, volt, hogy két nevetés között is elszenderedtem. A non-plusz-ultra, hogy folyamatosan fájt a hasam. Fájt, ahogy a méh tartó szalagai lazultak, ahogy béka helyezkedett, ahogy a hasizmom feszült. Ez azzal járt, hogy úgy keltem ki az ágyból, hogy legurultam róla és úgy szálltam ki az autómból, hogy kiborultam belőle, mint talicskából a sóder. Aztán hol sírtam, hol nevettem, volt, hogy elviselhetetlen voltam, de még magamat is nehezen bírtam, hát még a család engem.

A tudatos étkezésből átmentem az "ide nekem a fehér kiflit krémtúróval, de gyorsan"-ba. Bolti kakaó, vajas kalács, rántott hús - de disznóból - csoki, téliszalámi - még Nemzetközi Nőnapra is azt kaptam virág helyett - és kolbász, szalonna, tepertőőőőő... Na, szép kis gömböc lesz belőlem a végre, de nem lett :)

Rájöttem ám, hogy minden érzés engem szolgál, a bennem élő nőt, a leendő anyát. Minden érzésnek, még az émelygésnek is funkciója van. Még pedig az, hogy a nő kifinomulttá váljon és erősödjön az intuíciója. Ezt az ősi, ösztönös viselkedést azért ültette el bennünk a természet, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a babánkat, ha szükséges. Ma már nem vívunk élet-halál harcot vadállatokkal az erdőben, de ez a belénk plántált képesség megmaradt. Üdvözöljük, béküljünk meg vele és tiszteljük a testünket annyira, hogy békét kötünk ezzel az érzéssel, mert ez is mint sok más tényező jó szolgálatot tesz nekünk.

Love and Peace: Dudo